Mint tudjuk, ekkor már javában zajlott a második világháború, de a város próbálta élni a megszokott életét. A színház egymás után játszotta a könnyed vígjátékokat, operetteket, a kolozsvári operatársulat rendszeresen látogatta városunkat, és többnyire teltházas előadásokat tartottak. A mozikban a magyar filmekre váltottak a legtöbben jegyet, egyszóval ment minden a maga rendes útján."- írja legújabb írásában Farkas László a Reggeli Újságban.Olvassa el cikket,és képzelje el milyen lehetett az élet Váradon az 1940-es évek elején.Kezdjük el a képzeletbeli utazást!
Nézzünk most bele a Nagyvárad akkori évfolyamába, és ragadjunk ki néhányat az akkori hírekből.
Ha már a színházról is szó esett a bevezetésben, kezdjük egy rövid hírrel, ugyanis akkoriban már felmerült a probléma, hova menekülhetne a színház közönsége egy esetleges előadás alatti légiriadó esetén. A városi Légó-bizottságnak nagy fejtörést okozott, hogy a színház nem rendelkezik megfelelő óvóhellyel, épp ezért dr. Soós István polgármester, Dalló Gyula közművelődési tanácsnok, Horváth György főkapitány-helyettes, Rehák Tamás tűzoltó-főparancsnok és Tóth Sándor városi főmérnök szemlét tartott a helyszínen.
Megállapították, hogy a színház befogadóképessége körülbelül ezer ember, így ehhez mérten kell gondoskodni az emberek óvóhelyi elhelyezéséről. A szemle után az illetékesek eldöntötték, hogy körülbelül kétszáz embert elhelyezhetnek a színház alagsorában, a többieket a Pannónia Szálló modern óvóhelyére viszik át. A polgármester rendelete szerint a színház addig zárva tartott vészkijáratait megfelelő őrizet mellett készenlétben kell tartani, hogy légi veszély esetén azonnal kinyithatók legyenek, és a menekítés rendben folyhasson le.
Maradjunk a színháznál és egy esetleges vendégszereplés lehetőségénél. Történt ugyanis, hogy a „búgóhangú, szekszepíles” magyar színésznő Miskolcon és Debrecenben vendégszerepelt. Putnik Bálint társulati igazgató átutazott a szomszéd városba, hogy megnézze a művésznőt, és meghívja őt nagyváradi vendégszereplésre. Karády Katalin addig még nem szerepelt városunkban, csak filmjeiben csodálhatták meg és a rádióban hallhatták rajongói. Az igazgató nyilatkozatában elmondta, hogy elvben már megegyeztek a művésznővel egy vagy két fellépésben.
Dajka mese címmel kicsit bulvár jellegű írást olvashatunk a Váradról Kolozsvárra, majd onnan a fővárosba szerződött, tehetséges és akkoriban már nagyon népszerű Dajka Margitról, aki értesülve arról, hogy édesanyja megbetegedett, azonnal vonatra ült és rohant haza.
A cikkből megtudhatjuk, hogy amikor a színésznőnek már kezdett „jól menni”, azonnal vásárolt özvegy édesanyjának egy kis házat a Csele-patak (ma Ciprian Porumbescu) utcában, a 14. szám alatt.
„– Jaj, vajjon mi van anyukával…
– Semmi különös – nyugtatta meg doktor Pollacsek Pál kezelőorvos –, most már túl van a veszélyen…
S Margitka boldogan borult beteg édesanyja kezére.
– Jaj de meg voltam ijedve – mosolygott könnyein keresztül. – Ott hagytam mindent Budapesten. Csak éppen a legújabb szerepemet kaptam a hónom alá és rohantam az állomásra. A szerepet a vonaton tanultam, most visszafelé már nyugodtabban átnézem megint.”
Dajka Margit csak néhány órát tölthetett édesanyja betegágyánál, mert még aznap délután visszautazott a fővárosba – tudjuk meg a cikkből.
Színházunkba még visszatérünk, de most ugorjunk ki az Erzsébet-ligetbe, a labdarúgópályára, mert gondok vannak a csapat, a NAC háza táján. Illetve nem, a „szurkolókkal” van gond.
Történt pedig, hogy a Kispest elleni bajnoki mérkőzésen a szurkolók kórusa nem éppen „parlamentáris” kifejezésekkel illette a játékvezetőt. Ezért aztán a Magyar Labdarúgó Szövetség megtorlásra készült a váradiak ellen. A megtorlás pedig nagyon szigorú lehet, ha a rendezőség „nem tesz hangfogót a szurkolók szájára”, olvashatjuk.
Nagyváradi
AC, 1944: Perényi József, Barna János, Sárvári Ferenc, Bodola Gyula,
Tóth III. Mátyás, Szegedi Miklós, Juhász Gusztáv, Deményi Rezső,
Mészáros Ferenc, Vécsey Adolf, Onódy I. Andor.
Meglepődve olvashatjuk a Kispest elleni mérkőzésről a bíró jelentésében leírt, és ezek szerint a lelátókon elhangzott „szidalmakat”, amik még abban az időben sem számíthattak személyi becsületbe vágóknak. „Hólyag a bíró”, „pápaszemet a bírónak”, illetve „menjen kisbírónak” – hangzottak el.
Micsoda idők, micsoda erkölcsök, szörnyülködhetünk, miközben elgondolkodhatunk azon, milyen szidalmaknak, sőt fenyegetéseknek vannak kitéve a mai játékvezetők.
Színházzal kapcsolatos hírt találunk a lapban újra, mégpedig azt, hogy Gróf Lászlót felmentette a Kúria a nemzetellenes magatartás vádja alól.
Észak-Erdély visszacsatolásának idején öt kolozsvári színész feljelentést tett az egykori váradi, majd a kolozsvári színház igazgatójára, hogy a visszatérés idején egy színházi próba alatt magyar nemzetellenes kijelentésekre ragadtatta magát. Gróf László a színészeket rágalmazásért feljelentette, de a bíróság előtt az öt színész visszavonta a feljelentést.
Ám a tárgyaláson jelen lévő ügyész hivatalból vádat emelt Gróf ellen, akit a kolozsvári törvényszék hat hónapi fogházra ítélt. Gróf László fellebbezett, így a Kúria elé került az ügy.
A színész-igazgató a tárgyaláson bemutatta a kolozsvári hadtestparancsnokság által kibocsátott elismerő okiratot a szolgálatokért, amit a visszatérés idején mint tartalékos főhadnagy és színigazgató tett a magyar hadseregnek. Igazolta azt is, hogy ötvenszázalékos rokkant, és hogy sebesülten került orosz fogságba az első világháború idején.
Ezek után a bíróság előtt felolvasták báró Kemény Jánosnak, a kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatójának a levelét, amiben igazolja, hogy a román megszállás ideje alatt Gróf László úgy is mint nagyváradi színigazgató, majd kolozsvári főrendező és igazgatóhelyettes „mindig nemzethű embernek bizonyult, aki a magyar színészetnek sok és értékes szolgálatot tett”.
Az elsőfokú ítéletet tehát a Kúria megsemmisítette, azzal az indoklással, hogy a vallomások valószínűleg gyűlölködésen alapultak.
Minden Váradon kávéházba járó embernek ismerős lehetett a múlt század tízes éveitől kezdve Bebe Kálmán, a híres prímás, akinek halálhírét olvashatjuk az újságban.
„Az összeomlás után bizony elhalkult itt a magyar nóta. Úgy ballagtak akkoriban prímások, zenészek, mint akiknek eleredt az orra vére, szomorúan, csüggedten, elhagyatottan”, kezdi nekrológját a cikkíró.
Megtudhatjuk ezután, hogy a múlt század tízes éveiben alapította Bebe Kálmán öccsével, Károllyal azt a bandát, aminek híre eljutott messze földre. Előbb a Royalban, majd a Pannóniában és az Emkében, nyaranta pedig az előkelő fürdőhelyeken húzták a talpalávalót a snájdig katonatiszteknek, meg az úri közönségnek. Aztán jöttek a nehéz évek, az ezüst tükrös kávéházakból kikoptak az egykor bárók, hercegek és főispánok kedvenc cigányai, és füstös kiskocsmákban húzták tovább a nótákat azért, hogy valahogy megéljenek.
Bebe Kálmánt egy évvel halála előtt szél érte, és teljesen már nem gyógyult fel többé. Temetése nagy részvét mellett zajlott. Öccse, Bebe Károly prímás vezetésével száztagú cigánybanda húzta a sírnál az Eltörött a hegedű című nótát.
Mai képzeletbeli időutazásunk utolsó híre egy, szintén a városhoz szorosan kapcsolódó fontos tervről szól.
Szépészeti Egyesület alakul Nagyváradon, írja a lap.
Mivel a város vezetői úgy gondolták, hogy a múltbeli mulasztásokat pótolni kellene, összehívták a városrendezési bizottságot. Itt jelentette be dr. Soós István polgármester, hogy megtette az előkészületeket a Szépészeti Egyesület megalapítására. Az egyesület elnöki posztjára dr. Hlatky Endre nagyváradi főispánt javasolta.
Az alakuló ülésre meghívást kaptak dr. Cziffra Kálmán, Bihar megye főispánja, dr. vitéz Nadányi János, Macalik Alfréd festőművész, Tabéry Géza újságíró, a középiskolák igazgatói, a jótékony nőegyletek vezetői, dr. Horváth György főkapitány-helyettes, a tisztiorvosok és más közjogi méltóságok.
A polgármester megjegyezte, hogy reményei szerint az alakuló gyűlés után megkezdődik az érdemi munka, és a város fejlődése jó irányt vesz majd.
Városunkban az 1800-as évek végén már működött egy szépészeti egylet, ahogy azt K. Nagy Sándor Biharország című munkájának Nagyvárad című részében olvashatjuk.
„A honvéd laktanyának a főutczára néző részével szemközt, megyénk valóban szeretett főispánja, br. Dőry József házának egy részén keskeny, hosszú táblára ez van felírva:
Nagyváradi szépitési egylet.
A czim megmagyarázza, hogy itt van a »szépitési egylet« helyisége, melyet a nagylelkü főispán dijtalanul engedett át az egyleti gyülések és hivatal helyéül.
Valószínüleg ennek a régi egyletnek a mintájára próbálták hetven évvel később újraéleszteni a régi-új szervezetet.
Sokféle aktivitása volt az egyletnek, a fásítástól a nyilvános felolvasásokig.”
Egy következő részben visszatérünk a városszépítők aktivitására és egyéb városrendezési tervekre, mert bizony sok változtatásra készült a magyar városvezetés, főleg a polgári közigazgatás életbelépésétől kezdve."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése